Gyermeknap buktatókkal

Az idei gyermeknapon ismét az Otthonban voltunk, mert színvonalban és minőségben is messze überelte a többi rendezvényt. Remek ötletnek tartom, hogy a beteg gyerekek együtt mulathatnak az egészségesekkel. Úgy vélem, ez nagyon nagy lépés ahhoz, hogy Emma és a kis pajtások megtanulják elfogadni a különbözőséget, a másságot. Emlékszem, mi még csodabogárnak tartottunk mindenkit, aki nem olyan volt mint mi, és bizony ujjal mutogattunk, hogy nézdmáregyfuránjáró!

De nem erről akartam én írni, hanem arról, hogy milyen jó programon vehettünk részt, milyen jól mulatott az én drága Kicsikém. Imádta, hogy nyakig úszhat a festékben, firkálhat, csúszhat- mászhat a homokban, önfeledten használhatja azokat a játékokat, melyek a város játszóteréről hiányoznak. Beszélek itt badarságokat! Mert a helyi játszótér.....nos....finoman fogalmazva hagy némi kivetnivalót maga után.

Emma leginkább a homoknak örült, igazi bíííííícs hangulat volt. Levettük a cipőt és a zoknit, és csak úgy mezítláb futkározott a jó meleg homokban. Először fura volt a puha talpikáknak a homok érintése, kapkodta is a lábait, de hamar megszokta, és vidáman turkált benne.

Úgy elragadta Emmát a hév, hogy a hintába is be lehetett ültetni, amit máskor nagyon utál, egyedül a trambulin nem jöt be neki, egy világért sem tudtam rávenni, hogy próbálja ki.

Nem tudom, hogy helyből utálta, vagy már akkor érezte, hogy valami nem stimmel, de estére lőttek a jó hangulatnak.

Összeszedtünk valami betegséget, és napokra kivont minket a forgalomból. Én kezdtem, hasfájással, hasmenés és hányással. Emma persze egy lépést nem tágított mellőlem, csoda lett volna ha nem kapja el. Azért hozta a formáját, és elmés mondásaival nem fukarkodott most sem.

Hiába hessegettem mellőlem, csak ott volt a nyomomban, még akkor is, mikor a vödör fölé görnyedve szenvedtem. Emma csak áll, néz, és együttérző pofival azt mondja:

ÚÚÚ Anya, de rémesen köhögsz!

Aranyos volt, mert kérés nélkül szaladt zsepiért, vízért, takaróért, szóval bármiért, amire csak gondoltam.

Mikor 2 nap múlva kicsit jobban lettem, Emma jelezte, hogy fáj a pocakja, és sikeresen összerókázta apa imádott autóját. Ezt persze nekem kellett kipucolnom. A kavargó gyomromnak éppen ez hiányzott. Az éjszaka kriminális volt, alig mertem aludni, mert Emma nem akart akkor sem felkelni, mikor hánynia kellett. Ha nem voltam elég gyors, bizony nyelte vissza, és féltem, hogy megfullad. Apát száműztük a másik szobába, hogy legalább ő pihenhessen, és ne fertőzzük meg, ha nem muszáj. Azon az éjszakán elhasználtuk a pizsi- és ágynemű készletünk legjavát, úgyhogy hajnal felé már törölközőket terítettem a párnára, lepedőre. Azt hittem, egy-két napot kell csak kibírnom, de Emma egész héten nagyon rosszul volt. Rémisztően sok folyadékot vesztett, mert amit megivott, rögtön ki is jött belőle, enni semmit nem evett, és nagyon vékony lett. Két orvosnál is voltunk, de mind a kettő ugyanazt mondta: Ez egy vírus, alul vagy felül, de ki kell jönnie. Csillapítsuk a hányást ilyen olyan szerekkel, itassam, és pont.

Hahhaha, jó vicc volt, mert a gyógyszer felül, a kúp alul jött vissza.

Egész héten karantént rendeltem el, és aki megszegte, az hozzánk hasonlóan kidőlt!

Egy hétig tartott ez az állapot, és nekem már a hajamból, a fülemből, a bőrömből is az a savanyú szag jött. Enni nekem sem kellett, mert ahhoz sem volt gusztusom, hogy egy jó pohár vizet megigyak.

Szerencsére Emma is összeszedte magát, végre elkezdett enni, és inni is. Ott tartunk, hogy duplán eszik reggel, délben, este. Nem erőltetem, ő kér még mindenből, és ennek igazán örülök.

Emma eddig nem volt beteg, és azt kívánom, ne is legyen, mert egy beteg gyerek ápolásánál nem tudok nehezebb, kimerítőbb feladatot elképzelni. (Na jóóó egy beteg pasi se semmi:))))))

Most végre itt a nyár, élvezzük a napot, a meleget, a fincsi medencét, amivel apa kényeztet minket, és próbáljuk kiheverni a megerőltető napokat.